A HIVATALNOK

Te láttál -e  könyökvédős hivatalnokot. Ha láttál a te bajod, ha nem, akkor te egy fiatalember vagy. Vagyis még mindig jobb neked. Én viszont ismertem egyet, és örülök hogy megismerhettem Szikszai Béla bátyámat. Mert akkor ezek a könyökvédős hivatalnokok, többnyire művelt emberek voltak (művelt alatt azt értem, hogy jártasak voltak az irodalomban, költészetben, képzőművészetben természetesen, a szakmájukon kívül,) Béla bátyám a művészetek közül a képzőművészetet szerette, de nem csak szerette, művelte is, ennek révén ismerkedtünk meg a nyolcvanas évek elején. Megismerkedésünk után, sokszor jöttek be feleségével,  Móci nénivel (aki, a jeles debreceni grafikus Menyhárt József testvére volt) egy kis beszélgetésre  munkahelyemre, a Szolgáltató Házba. Majd egyszer azzal állt elő Béla bátyám, hogy megfesti a portrémat akvarellel, mely ötletnek én kifejezetten megörültem. Ki ne örülne meg egy ilyen „túlélési” lehetőségnek. Így történt aztán, hogy a készülő kép megtekintése céljából meghívtak lakásukba. Pontosan érkeztem, a szolgáltató házzal szemben lévő viharvert külsejű bérházi lakásukba, szinte azonnal ajtót nyitottak csengetésemre. A lakásba lépve azt kaptam amit vártam. Szigorú rend, tisztaság, régi típusú bútorzat, és a falakon természetesen Béla bátyám és a sógor képei, és néhány régiség. Az asztalon már ott várt egy fél üvegnyi tojáslikőr, mellyel későbbi látogatásaim során rendre találkoztam, mellyel aztán pertut is ittunk, mert mint Béla bátyám elmagyarázta, képzőművész körökben nem szokás magázódni. Közben elmesélték, hogy Béla bácsi Debrecenbe járt szakkörbe az alapokat ott tanulta meg., majd a nyugalomba vonulása után egyre többször vonult ki a „falu szélére” festeni, vázlatokat készíteni. A környák lakói már jól ismerték, egy pohár vízért, vagy egy kis beszélgetésre, sokszor betért valamelyik házba. Még párszor meglátogattuk egymást, a portrém is elkészült.  Majd egyszer hallottam, hogy Móci néni meghalt ezután Béla bátyám is elmaradt.  Kiderült a család Karcagra költöztette ezt jóval  később tudtam meg. Talán egy évet, ha kibírt az új környezetben, ő is meghalt….. A portrémra tekintve egyszer  aztán eszembe jutott,  az öregúr fent biztos újból felhúzta legendás könyökvédőjét, és mindenkinek mesélte fiatalkori hódításait. Vagy rávette Szent Pétert, hogy álljon már neki modellt, természetesen a kulcsot is hozza magával.

Azóta ha a házuk előtt elmegyek, mindig arra várok, hogy egyszer csak jönnek felém karonfogva elegánsan, ahogy máig is élnek az emlékeimben.

2012/III. Szókimondó

Szikszay Béla: „ A fürdő szigeten”