A CIM(FESTŐ)  KARLOVICS TIBOR

Már egy ideje a Szolgáltató házban dolgoztam, amikor egyszer ebédelésből jöttem vissza, és az előtérben megláttam egy embert, akit  látásból ismertem. Az volt a figyelemfelhívó a viselkedésében, hogy elmélyülten, szinte mereven nézett egy bordó színű mozaikokkal kirakott oszlopot, amin én semmi különöset nem láttam. Majd egy óra múlva, ahogy kinéztem az előtérbe, még mindig abban a pózban állt és nézett mereven. Ekkor kíváncsi lettem ki ez az ember. Amikor rákérdeztem, a munkatársam csodálkozva kérdezte, hát nem ismered, ő Karlovics a dekoratőr, és képeket is szokott festeni. Ekkor elhatároztam, hogy meg fogok vele ismerkedni. Nem kellett sokáig várnom, amikor pár nappal később megint bejött, megszólítottam azzal az ürüggyel, hogy szeretnék képet vásárolni tőle. Ennek láthatóan megörült, és ettől kezdve egyre gyakrabban jött be egy kis beszélgetésre. És sokszor egy-egy festménnyel, grafikával, a hóna alatt. Miután jobban megismerkedtünk, sokat mesélt, elmondta, mennyire szeret tangóharmonikázni, az ipari munka után kezdődik az igazi élete, amikor elkezdhet rajzolni, festeni, barátokkal zenélni. Büszkén mesélte:  „Amikor  Holló László  Szoboszlói kiállítására  készítettem egy megállító táblát, melyre a művész  portréját is ráfestettem, amikor Holló meglátta kérte a rendezőktől, ha lehet  had ismerhesse meg azt az embert, aki a táblát készítette. Be is mutattak neki, elbeszélgettünk, és meg is hívott a Tócóskerti  műtermébe.

Később, időpont egyeztetés után felkerestem. Egy hegyeket ábrázoló tájképpel  jelentem meg a mester műtermében. Azzal a kéréssel, hogy mondjon véleményt festményemről. Holló éppen egy csendéletet festett, úgy hogy a beállított téma a háta mögött volt, a miértre azt felelte, mert nem azt a csendéletet akarom lefesteni, hanem azt, ami arról az eszembe jut. Majd az ecsetet letéve a képet felraktuk egy másik állványra és a mester szótlanúl nézte vagy tíz percig. Majd annyit mondott, úgy jó ez Tibor, ahogy van. Mondani sem kell ez az egy mondat, mekkora erőt adott nekem a folytatáshoz. Számolatlanul rajzoltam a stúdiumokat, az anatómiát is tanulmányoztam. Geöthe, Runge, színelméletét megpróbáltam gyakorlatba átültetni, gépet, színtablókat szerkesztettem, egy új alapszínt kutatva, majd az elgondolásomat, szinte nyomdakész állapotban, odaadtam Tóth Ervin művészettörténésznek Majd nyoma veszett.” Az akkori „művészetpolitikai” helyzetben, kiváló rajzai, grafikái, festményei, portréi ellenére, esélye sem volt kiállítást rendezni. Nem volt ő sem a tiltott, sem a tűrt kategóriában, róla tudomást sem vettek, mint festőről. Ő csak „a” dekoratőr volt aki örüljön annak, ha a Május elsejei, a nagy októberi transzparenseket elkészítheti Így aztán lassan, egy megkeseredett ember lett belőle és egyre többször nyúlt a pohár után, mint oly sokan e hazában. Amikor ’93-ban halála után, kiállítást rendeztünk munkáiból a Művelődési házban, a képek összegyűjtésekor sok kocsmárost, vendéglátóst kellett, felkeresnünk, akik közül többen, szinte dicsekedve mondták, „azt hiszem, ezért a képért, egy vagy két felest adtam neki”….Könyvtára, bélyeg gyűjteménye, grafikái, festményei szétszóródtak. Művészsors? Kelet európai sors? Vagy rosszkor született? Lehet ide művésznek, jókor születni?  Igen?  Mondj egy példát.

Karlovics Tibor: Férfi