Az alábbi történetek az úgynevezett „szocialista demokrácia” idején játszódtak. Most azt hihetnéd kedves barátom, hogy abban az időben demokrácia volt Magyarországon. Természetesen nem volt demokrácia. Sőt, egyszer hallottam amikor valaki így fakadt ki miután a piacon meglopták: „ez nekik demokrácia, ez democsokrácia”. Ezzel közelítve a valósághoz, új szókapcsolatot alkotva, ugyanakkor bővítve a kor kedvelt  szókapcsolatait „béke harcos” vagy a címben már jelzett „antifasiszta ellenálló” jelzős szerkezeteket. Ugyanis ebben az érában, ha valakinek az életkora megengedte, az antifasiszta ellenállónak adta ki magát. Utólag mindegyiküket üldözte a Horthy-rendszer csendőrsége és amint tehették, rögtön átálltak az oroszok oldalára a világháborúban, állították (érdekes módon ekkor a zsidómentés nem számított különleges érdemnek). Ezek  az állítólagos tettek minden bizonyíték nélkül is sokat nyomtak a latba, értsd a pártalapszervezetben. Szerintem, ha ennyi ellenálló rontott volna a fasiszta megszállókra, akkor sem a Szovjet, sem a szövetséges erőkre nem lett volna szükség ahhoz, hogy felszabadítsák Magyarországot a náci megszállás alól. És akkor talán nem kellett volna Szovjet hadsereg felszabadító atrocitásait elszenvednünk. Ezt nem részletezem. Ebben az időben a Magyarok jelentéktelen hányada, kb. tíz százaléka csekély előnyökért adta el magát a pártnak. Pl. Gyermekét egyből felvették az egyetemre, előbb kaphatott telefont, autó kiutalásra nem kellett éveket várnia. Mert autót nem lehetett csak úgy vásárolni, hogy bemegyek a boltba  és kérek egy libazöld Trabantot, előbb meg kellett várni a kiutalást majd azután mehetett vásárolni, és olyan színűt amilyen éppen volt (erről egy jellemző reklám jut eszembe, amikor a jobb sorsra érdemes Alfonzóval úgy reklámoztatták azt a pár keleti típusú autót amit forgalmaztak, hogy „nekem teljesen mindegy, hogy melyiket választom”). A telefonnal is ez volt a helyzet, a párt tagjai előnybe kerülhettek. Ilyen körülmények között némely gyengébb jelleműeknek csak az ellen kellett „ellenállni”, hogy nehogy nekiugorjanak párttitkáruk seggének újabb előnyöket remélve. El kell mondanom, sokuknak ez nem sikerült. Legalább növesztettek volna szakállt, akkor nem kellett volna minden nap tükörbe nézniük, hogy fogyatkozó nyálukkal naponta szembe köphessék magukat. De mégis a többség ellenállt minden kísértésnek, beletörődve vagy lázadva, belső emigrációba menekülve élte meg, de nem tudta elfogadni ezt a helyzetet. Ezekből a magányos „lázadásokból” három, időben és térben eltérő, de a rendszer egész működését végigkísérő utálatból kaphatunk ízelítőt.

1957, Ceglédbercel. Apámmal először és úgy emlékszem utoljára bementünk az alvégen levő Tabányi kocsmájába, ez az a hely ugye, ahol mindig történik valami. Szóba elegyedtünk a törzsvendégekkel, az egyikük megkérdezte apámat, van-e egy tízforintosa, ha igen akkor tegye le kisimítva az asztalra (akkor még a tízes papírpénz volt). Miután ez megtörtént, az illető egy szalvétát henger alakúra  tekert és ráállította a pénzre, majd a tetejét meggyújtotta, közben én azon izgultam, hogy mi lesz ha a pénz is meggyullad? De nem, a szalvéta végig égett és szépen a levegőbe emelkedett. Na erről mi jut az eszébe, kérdezték kórusban? Gondolkodási időt alig hagyva közölték: Így szállt fel magyar pénzen az Orosz szputnyik (ekkor még javában folytak az ’56-os perek)...

A nyolvanas évek legelején Debrecen azt hiszem legjobban elismert rendelt szabó műhelyben dolgoztam a Széchenyi utcában.  Egyik munkatársam  O. Csaba munkába jövet mindig a Kölcsey Művelődési Ház előtt jött el és boldogan újságolta amikor beérkezett a műhelybe, gyerekek már megint beleszartak Lenin markába ( tudniillik ott a téren állt egy szobra ennek a „világmegváltónak”), na mit szóltok fiúk, szólt ahhoz a néhány, többségünk által megvetett fiatal párttaghoz. Fogd be a pofád Csaba, mert egyszer megütöd a bokád. A műhely nagy része ilyenkor a bajussza alatt mosolygott vagy káromkodott majd a részletek felől érdeklődött... Szintén ebben az időben történt, amikor is a kiváló szobrász, Kigyós Sándor még Debrecenben lakott, gyakran el kellett autóznia az Szovjet laktanya előtt (ebben az időben a munkásőrők mellett ők őrizték a szocializmus „eredményeit”, mint később kiderült azt a hatalmas állam adóságot és az ezt felhalmozó pártelitet (akik  később a demokrácia jelszava mögé bújva mentették át politikai és gazdasági hatalmukat).  Nos, ez az ember nem tudott úgy elmenni az objektum előtt, hogy a kocsiját lelassítva, az ablakot lehúzva oda ne kiáltsa nekik minden alkalommal, szegény semmiről sem tehető katonáknak, hogy takarodjatok haza a kurva anyátokba.. Ezeket azért írtam le, hogy nehogy valaki azt gondolhassa majdan, hogy itt mindenki behódolt a megszállóknak és élvezte a legvidámabb barakk „szolgáltatásait”. Ha jól belegondolok Magyarország története a kollaboránsok sikertörténete (mint pl. az Eszterházyak)...

Utolsó példaként, ebbe a sorba illeszkedik az én, ma már megmosolyogható, ma már szinte értelmezhetetlen történetem...  A szolgáltatóház vegytisztító részlegében dolgoztam a nyolcvanas évek közepén. Történt, hogy egy Cs. Gyula nevű párttitkári sofőr behozott az üzletbe tisztítás céljából egy zakót. Az ajtóból a pultra dobta és röviden közölte, hogy holnap délelőtt jövök érte. Szerencsétlenségére éppen a vállalóban tartózkodtam és közöltem vele, hogy emberek így nem szoktak itt viselkedni, különösen ha kérni jönnek. Tudja kié ez a zakó, kérdezte? a Szűcs elvtársé, közölte nyomatékosan. Na és ki az a Szűcs elvtárs kérdeztem én, mire felháborodva kivágtatott az üzletből, az ajtóból szólt vissza majd meglátja, hogy ki! Alig tíz perc múlva szólt a telefon, a szövetkezet elnöknője hívott és szó szerint könyörgött, hogy ne tegyem őt tönkre, csináljam meg azt a zakót, mire én közöltem, hogy ha Cs. elvtárs még ma visszajön és elnézést kér minősíthetetlen viselkedéséért, meggondolom a dolgot. Mivel az elvtárs nem jött vissza a zakó sem készült el. És mi történt? Semmi. Pár nap múlva, maga Szűcs elvtárs tisztelt meg jelenlétével és kérte, hogy tisztísuk ki a zakóját ha úgy gondoljuk. Természetesen megtettük mint bárki másnak... És most jön a slusszpoén. Pár nap múlva amikor bementem dolgozni, nem hittem a szememnek az üzletem ablakaira fekete festékkel az volt írva, hogy „Halál a kommunistákra” és „Akasszátok fel a párttitkárokat”. A meglepetéstől amikor magamhoz tértem rögtön a jó öreg Szűcs elvtárs eset jutott az eszembe, sajnálatomra a szövegeket azonnal le kellett takarni papirral (pedig úgy szerettem volna, hogy sokan láthassák, olvashassák), majd hamarosan néhány nyomozó érkezett, nézegették, mintát vettek majd pár kérdést feltettek és távoztak. Később csalódottan vettem tudomásul, hogy az ügynek semmi folytatása nem lett, legalább is részemről... Most le kellene vonnom az esetekből a tanulságot, de semmi okos dolog nem jut  eszembe. Ma már 2004-ben tudjuk a rendszermódosítás rajtunk kiül álló okok miatt megtörtént, mi a nagy „ellenállók” továbbra is szegények maradtunk, a Nyugat Európai hobbi kommunisták továbbra is imádják a hazájuk érdekei iránt engedékeny, ma már az Európai Unióval kollaboráló  ex-kommunistákat, akik ma már szociáldemokratának mondják magukat és ezzel a kör bezárult. Mi meg folytathatjuk ott az ellenállást, ahol egykor abbahagytuk, ha van még kedvünk hozzá!

Illusztráció