(LE)ÉPÍTŐTÁBOR

Előfordult párszor, hogy beszélgetés közben, a társaság egy tagja, ha a hatvanas-hetvenes évekről, azaz a fiatalságunkról (de szar dolog ezt leírni) esett szó, lelkesen ecsetelték milyen nagy élményt jelentett nekik az építőtáborokban való részvétel. Ha kértük fejtse ki mi volt benne olyan nagy élmény, hogy mái napig is meghatározónak érzi, fejtse le róla az idő megszépítő erejét, na és azt, hogy akkor még fiatal volt, közhelyeknél többet nem tudott mondani. És ekkor jött az én építőtábori történetem, amit akkor mindig elmeséltem. Elmondom hát most is. 1960-ban úgy esett, hogy néhány ceglédberceli tanító elhatározta, (Vagy tán nem is annyira ők) hogy meghirdetnek egy építőtábort és aki akar, na és akit a szülei elengednek az alsó tagozatos osztályokból, mert a létszám miatt rájuk is szükség lehetett, az jelentkezzen. Így kerültem én el a balatonszárszói építőtáborba ötödik osztályos létemre: Tehát leszálltunk az állomáson, és gyalog elindultunk a táborba, gondoltuk mi, csak hát a tábor még meg sem volt, mert több kilométer megtétele után, egyszer csak kiadták a jelszót, megérkeztünk. Mi csodálkozva néztünk szét, mert csak egy elvadult fűvel, cserjékkel benőtt vadont láttunk magunk előtt. Szerencsére csak a nagyoknak és a tanároknak kellett elkezdeni a terület megtisztítását, majd a sátor felverését, így késő este  a kb húszszemélyes sátrakban megpihenhettünk, és az otthonról hozott zsíros kenyeret is elmajszolhattuk. Megígérték holnapra lesz főtt étel, a honvédségi gulyáságyú valahonnan odakerült, és lesz WC is, mondták. Addig a fiúk balra, a lányok jobbra mehetnek a bokrok közé. Végül valahogy elvackolódtunk a sátor földjére helyezett szalmazsákokon, és pár órát aludtunk is. Reggel az ébresztő után, irány a Balaton mosakodni, adták ki a parancsot. Törölközőnket előkotorva, siettünk a nagy víz felé, mely alig húsz, harminc méterre lehetett. A nagyok vesztükre, megelőztek bennünket, mert alig szaladtak be a tóba pár méterre mindegyik fájdalmas ordítással rohant kifele, vérző talpát nézegette a partra kiérve. Végül a tanárok megállapították, hogy ez bizony a balatoni kecskekörömnek nevezett, kagylóféleség, mely a kövekre rátapadva él, ezek okozták a fájó sebeket többük talpán. Az idősebbek következő feladata az volt, hogy a tó egy kijelölt részéből ezeket, kövestől együtt el kellett távolítani. A gulyáságyú is a helyére került, és vígan ontotta füstjét, mely bizakodással töltött el bennünket, lesz ebéd, mivel a hazai már fogytán volt. Ahogy ígérték el is készült, természetesen gulyásleves. Szépen felsorakoztunk az ételosztásra.  Miután megkaptuk, szépen leültünk a fűbe, és elkezdtük kanalazni a levest. Már nem emlékszem ki volt de egyszer csak felkiáltott valaki, gyerekek ebben kukacok vannak. Minden kanál megállt a levegőben, és mindenki a kiemelt kukacot szerette volna látni, aztán elkezdtük keresgélni a sajátunkban, miután többeknek sikerült, abbahagytuk az evést, és kérdően néztünk tanárainkra. Miután ők is észlelték, kiadták a jelszót, mindenki öntse ki, amit már akkora megtettünk a legtapasztaltabb tanár az öreg Siklódi volt, lehetett vagy harmincnyolc éves, rögtön rájött a probléma eredetére, ugyanis a főzőkészüléket két nagy ezüstnyárfa alá helyezték, és a felszálló gőztől a hernyók lepotyogtak a levesünkbe. Arra már nem emlékszem, hogy korrigálták ezt a malőrt, azt hiszem mindnyájunkban a kukac maradt meg,(főleg aki lenyelt belőle párat). De hogy ne ilyen negatív módon fejezzem be a történetet, elmondtam a legkellemesebbet. Kirendeltek bennünket, cseresznyét szedni, ez azonban, gondolom a falánkságunk miatt, csak egyszer fordult elő a két hét alatt. Hát ezek voltak az én  első, és utolsó emlékeim, az építőtáborról.