SZENTENDRE I.

Ha  valamilyen okból megkérdeznéd tőlem, hogy melyik az a város, vagy az a táj szép hazánkban ,ahová mindig szívesen visszatérnék, gondolkodás nélkül vágnám rá : Szentendre. Indoklásképpen azt is hozzátenném, hogy  ott,  mindig történik valami. Ezek után talán nem meglepő, hogy erről a szellemi kisugárzásában   gazdag kisvárosról mondok el három epizódot a fenti állításom bizonyítására.

Egy forró nyári napon, ráadásul déli tizenkét óra táján, hatalmas csomagokat cipelve érkeztünk meg a szentendrei állomásra,   feleségemmel. Aztán hamarosan az is kiderült a szállásunk irányába semmiféle gépi erejű járművel nem tudunk eljutni , még egy nyomorult taxit sem találtunk, persze akkor a létező szocializmus idején ( röhej de némi gondolkodás után tudtam csak helyesen leírni ,lám  milyen gyorsan felejt az ember) De hát akkor a létező szocializmus idején,  ebben nem találtunk semmi meglepőt. Így aztán gyalog,- úgy éreztük-több kilométeres vonszolódás, folyamatos kérdezősködés eredményeképpen, holtfáradtan, tökig leizzadva,(én)végre megérkeztünk leendő szállásunkra. A lakás, a környék kellemes volt, eltekintve attól az apróságtól ,hogy a házban éppen akkor nem működött a vízszolgáltatás (lásd szocializmus).

  Hát ez a belépő, nem a legjobb ajánlólevél , hogy megszeressél egy várost mondhatnád most. Mi mégis nagy várakozással tekintettünk az elkövetkezendő napok elé.     A reklám a városi események meghirdetése, még gyerekcipőben járt, bár ekkor már több éve zajlottak a szentendrei nyár eseményei. Persze azért később sem dúskálhattunk a  rendezvényekben. Így hát ránk várt a felfedezés öröme is. Emlékszem az első utunk a főtéren lévő akkor még egyetlen képkereskedésbe vezetett, ahol egy havi fizetésemért megvettem egy Deim Pál szitanyomatot. Azóta sem tudom eldönteni , hogy a fizetésem volt kevés, vagy a kép drága Ennek megítélése irányába azért házigazdánk adott némi támpontot, ugyanis amikor meglátta a képet, majd megtudta az árát is,különös tekintettel nézett hol rám, hol a képre. A kép az nem mondott neki semmit, így hát az én elmebeli állapotomat próbálta kifürkészni. Végül csak annyit mondott , nahát ez a Pali miket csinál, és  el tudja adni, csóválta  a fejét. Majd amikor pár mély levegőt véve  magához tért elmondta, hogy Pali és ő osztálytársak voltak és hogy ő nem is tudta, hogy ez a fiú ilyesmikkel foglalkozik.

Miután házigazdánk  észlelte , hogy ez a téma  érdekel bennünket, rögtön felajánlotta, hogy átvisz a szomszédba lakó Balogh László festőművészhez,elpanaszolta, hogy  a város hatmillió forintért csináltat  kiállítótermet Barcsaynak, és hogy azért kanyarog a város főútvonala, mert Szántó Piroska nem volt hajlandó elhagyni szanálásra ítélt műtermét, ezért ki kellett az úttal kerülni.   Sajnos nagyon sok baj van itt ezekkel a művészekkel zárta le a témát , kimerítve ezzel képzőművészeti ismereteit. És akkor mi együtt érzésünkről biztosítottuk őt, megjegyezve hogy talán ő sem hagynál el szívesen a házát. Aztán a sors úgy hozta, hogy másnap megéhezvén beléptünk a híres Görög Kancsó étterembe a pincér egyenesen Barcsay Jenő asztalához vezetett, mivel már csak ott voltak üres terítékek. Ő éppen két adag uborkasalátát eszegetett előételként. Miután észlelte, hogy felismertük nagyon barátságosan felénk fordult és azt kérdezte érdekel -e bennünket a képzőművészet. Igenlő válaszunk után nagyon visszafogottan  azért mégis érzékelhető büszkeséggel közölte, hogy talán meglátogathatnánk azt a kiállítótermet is melyben  az ő munkái vannak kiállítva. Pár nap múlva, az idős mester tárlatvezetésével csodálhattuk meg azt a nagy ívű életművet, melyben a XX század jelentős áramlatait, fejlődési irányát, Barcsay művei által is érzékelhettünk.

Barcsay Jenő: Kompozíció kékben és pirosban