Szentendre III.

A harmadik történet, Debrecenben kezdődött. Hogy jön ide a civis város? Hát úgy, hogy itt rendezték meg a Kelet’92 Alternatív zenei fesztivált, sok jó nevű zenekar közreműködésével. Mi akkortájt éppen ilyen stílusú zenekarokra „vadásztunk” a  Szoboszlói Kulturális közösség megbízásából, T Sanyival. A hosszú út miatt megszomjazván, mivel nem volt nálunk ásványvíz, sorba álltunk az egyik sörös pult előtt, mert ilyen helyeken mindig van belőlük több is. Már, már a kulturális rendezvények elválaszthatatlan szereplőivé léptek elő. Ahogy majd később meglátjuk ezt nem tréfának szántam. Ahogy így álldogáltunk sorunkra várva, alaposabban szemügyre vettem az előttem álló fejpántos urat, rájöttem, hogy ő nem más, mint a híres vagy inkább hírhedt festőművész és zenész, ef Zámbó István. Akkor én ezt egy égi jelnek tekintettem, mert mi van, ha nem akkor szomjazik meg vagy egy másik sörös pulthoz téved, akkor nem lesz se kiállítás, se performance, se zenekar Szoboszlón?  Rögtön megszólítottam.

Ha már úgyis itt kell még egy darabig álldogálnunk mondtam, ne töltsük haszontalanul az időt , hanem ha ő is úgy gondolja, beszéljük meg, hogy mikor tudná elhozni képeit egy Hajdúszoboszlói kiállításra., mellyet egy performance keretében nyitna meg, és utána szívesen meghallgatnánk zenekarát az ef  Zámbó Happy Dead Band-et is. Mire a söröskorsók kiürültek, nagyjából mindenben sikerült megállapodnunk .Pár hét múlva már Szentendrén voltunk a Bartók Béla  utcában a szomszéd Wahorn pávája amikor megpillantott bennünket nagyot rikoltott ezt valószínű meghallotta Öcsike is mert már a kapuban várt.  Miután a konyhán átvergődtünk, ahol mindenfelé a tűzhelyen, a földön, az asztalon, kísérleti célból romlott ételek állták utunkat. Végül felértünk az „emeletre”, ahol megbeszélhettük a részleteket, a Vajda Stúdió múltját esetleges  jövőjét (ugyanis a rendszermódosítás után vagyunk, amikor már nem illik üldözni  művészeket, csoportosulásokat ,ez új helyzet nagy kihívás erre reagálni kell, mesélte )Már éppen köszöntünk el ,amikor eszébe jutott, hogy a „János Vitéz” című képe két másik fontos munkával együtt, Székesfehérváron van azért ugorjunk már el, mondjuk hogy ö küldött és akkor odaadják Aztán még utánunk szólt , nyugodtan rakjátok fel a képeket. Végre eljött a nagy nap megjött a szentendrei különítmény, köztük több régi ismerősünk is. A képek a falakon, minden készten állt,kezdődhetett a „műsor”

Többek hangos megrökönyödése közepette lezajlott az első performance  Szoboszlón. Az áldozat egy liter zacskós tej volt, mely hosszú procedúra, intenzív zenei aláfestés után egy üveglap élére zuhanva végezte. A takarító néni és néhány tárlat látogató, - már akkor is érzékelhető volt,- nehezen emésztette az eseményt, mert még hetek múlva is visszaböfögték: „Nahát ha ez művészet volt, akkor amit Leonardó csinált az mi?” Erre a felvetésre mi mindig elmondtuk, hogy egy kicsit megkésve ugyan de a XX. századvég  képzőművészetének új árámlataiból, egy leheletnyi friss szellemiséget próbáltunk meg becsempészni kulturálisan ébredezgető városunkba.

Ajánlás