Már napok óta úton vagyok, ez idő alatt emberrel még nem találkoztam. Végre egy autó zúgását hallom mögöttem, hátranézek és látom négy-öt fiatal srác ül benne. Mellém érve lelassítanak - na mi van öreg, nézzétek mekkora marha gyalogol-  szól ki egyikük. Szeretnéd  ha elvinnénk mi ? - Na ezektől aztán hiába is kérdezném merre van a KERT.  Ilyen a fiatalság száguld, de hogy mi felé, még maguk sem tudják.  Hát igen, egyszer majd ők fognak itt állni  az út szélén és mellettük viharzanak el integetve az ifjak. Hány ezer éve már, hogy játsszuk ezt a játékot ? Ahogy utánuk nézek a távolban  egy város sziluettjét  pillantom meg, ezt  persze gondolhattam volna, az úttest mellett egyre gyakrabban feltűnő reklámtáblák sokasága miatt is. Sőt, már messziről látom, hogy egy ember ül az országút melletti szalag korláton. Na majd őt kérdezem meg lehet ő tudni fogja merre van a Kert.

Mellé érve, biccentünk egymásnak. Vajon ki lehet, honnan jött, merre tart, csavargó, hajléktalan, vagy csak stoppos találgatom. Sorsokat  képzelek alakjához, de nem tudom miért nem kérdezem meg.  Észre sem veszem máris elértem a város szélét. Elhanyagolt kertes házak, hasonló lakói jönnek velem szemben, és néznek rám, mert érzik, hogy idegen vagyok. Egy seprűt áruló cigány fiú  megszólít, vegyek már egyet. Én is úton vagyok  mint te mondom neki, nincs hol sepregetnem. A KERTET keresem, ő szó nélkül bólogatva cipeli tovább seprűit és reménytelenségét. Egyszer csak azt veszem észre bérházak közé érkeztem, már teljesen eltűntek az emberi életterek, az itt lakóknak már csak egy doboznyi jut. Szűk tér, lelkeket ölő, agressziót, szülő sivár környezet. Omló életek omló vakolatok. Aki tehette már elmenekült innen. Sietősre fogom  lépteimet, el innen minél előbb, itt én érzem  magam idegennek. Egy lerobbant játszótér mellett megyek el serdülő korú gyerekek  uralják, nekik ennyivel több szabad tér jutott. Egymás között falkába verődve érzik szabadnak egy kicsit erősebbnek magukat. Egyikük felém indul, majd megáll, nagyot rúg a homokba mintha az egész gyűlölt világba rúgna , aztán  visszaindul társai közé, én  megkönnyebbülve megyek tovább, a KERTET meg sem merem említeni. Közben egy bérházi garázsból kialakított kocsmába botlok, gyorsan belépek a nyikorgó lengőajtón a „Szürke Lada” nevű ivóba. Melynek az előző tulajdonosa valószínűleg a cégtáblán  jelzett  gépkocsi lehetett.

A bent ülő három vendég társalgása megszakad, csodálkozó tekintettel néznek rám,  az  biztos, hogy nem engem vártak. Ennek hangot ad egy szakadt  törzsvendég „nahát ez meg hogy kerül ide” ez is valami Román mint te szól oda a szembe ülőnek. Tudod ki a Román te szerencsétlen, arra vagy büszke, hogy tíz kilométerrel beljebb születtél, attól vagy Magyar ?  A vitát ezzel be is fejezik. Ki tudja hányadszor  hangzott el már ez a párbeszéd közöttük. Ők már inkább egymásba rúgnak bele. Én a pultnál gyorsan felhajtom a kannából kiöntött vörösbort, ők tekintetükkel végig kísérik minden mozdulatomat.  Sietve távozok. Az ajtóból visszaszólok a KERTET kérdezem, értetlenül néznek rám,  szemükkel szinte tolnak kifelé, na végre hallom  még,  -már itt se’ lehet nyugton az ember.-  Hát igen az emberek egyre  jobban elfásulnak elveszítik emberi arcukat, kihal a lelkükből az értelem, motyogom   magamban az ezerszer hallott, most megélt közhelyet. Végre kinn vagyok, az út melletti tábla jelzi a centrum felé közeledek, nemsokára egy nagyobb téren találom magam, előttem embertömeg. Hiszen egy piacra értem, amolyan vegyes piac ez, mert már messziről szemembe ötlik egy csomó festmény a földre rakva egymás hátának támasztva növelvén a választékot. Nagy szakértelem nem kell hozzá, hogy megállapítsam, itt valódi giccsekről van szó. Figyelem, ahogy alkuszik egy házaspár a „mesterrel” ezerötszáz darabja  A  „művész úr” csak annyit mond fölényesen „persze, hogy jók a név kötelez kérem „  Eközben már mindenkitől kérdezgetem merre találom a kertet, értetlenül bámulnak rám, és szó nélkül otthagynak. Elgondolkodva megyek tovább,és azon veszem észre magam, hogy a  város másik végén vagyok. A külváros, amely éppen olyan reménytelen, mint amikor befelé igyekeztem.  Már  az utolsó házakat is elhagytam,  a szalagkorláton még mindig ott ül  a férfi , Most látom, hogy szakállas és valamiféle fehér lepedőszerű a ruházata kicsit furcsállom a dolgot, de azért odamegyek és megkérdezem, a KERT merre van, tudja a KERT. Ő rám néz, és tagolva mondja,  Már… nincs… semmiféle… kert, mit gondol, én miért ülök itt az országút szélén. Lassan alkonyodik. Elmaradnak a fák, a madarak, a semmit érzem körülöttem, hová jutok én ezen az úton….?

 

 

Illusztráció