A VONATBÓL

Miközben őrült sebességgel száguld vonatom Zugló felé, az ablakon ki-ki pillantva állomások neveit lesem és próbálom felidézni, vajon milyen emlék köt hozzá, mi az, ami még élénken él bennem és mi az, ami hirtelen eszembe jut, amikor a település neve felvillan. Jó időtöltés.  Sok persze a halvány, valójában említésre sem méltó amit elhessegetek, de amikor Szolnokra érünk eszembe jut az éjszaka, amit az állomásban töltöttem a hatvanas évek közepén. Hogy hogyan ragadtam ebben a városban, vagyis az állomásán, azt majd egyszer elmesélem... Amikor kiderült, hogy reggelig nem indul vonat Szoboszló felé, beletörődve a megváltoztathatatlanba megpróbáltam egy csendes helyet keresni és meghúzni magam a reggeli vonat indulásáig. Ez, mint később kiderült szinte lehetetlen volt, mivel fizetésnap éjszakáján voltunk, így aztán az átlagosnál is több ember - értsd részeg - volt a várótermekben. Ezt a helyzetet egy nálam pár évvel idősebb fiú magyarázta el, aki szintén lekéste a vonatát, társaságot keresve leült mellém. Mint kiderült kőműves volt, a józanabbik fajtából. Így üldögéltünk beszélgettünk. Észrevettük, hogy egyre több szovjet katona tűnik fel a váróteremben. Tétován, zavartan próbáltak valahol meghúzódni, észrevétlenek maradni.  Valahogy ezt éreztem viselkedésükön. Azt hogy miért nem mennek akkor a laktanyájukba vissza, azt hiszem értettem. Sehogy sem illettek be a képbe, mivel az is tudható volt, hogy úgysem utazhatnak sehová. A botrány aztán nem maradt el, mert egyszer csak egy eléggé ittas férfi odalépett két szovjethez, és rájuk ordított „álljatok vigyázva, ha előttem álltok és aztán takarodjatok haza, ahonnan jöttetek!” Ettől aztán szerintem mi jobban megdöbbentünk, mint a katonák. Szegények csak álltak egy darabig tanácstalanul, semmit sem értve, majd kimentek a váróteremből, talán megindultak a laktanya felé.

Na ennyit a szolnoki éjszakáról, mert nemsokára Cegléden vagyunk. Nekünk berceli gyerekeknek Cegléd volt a város. Így aztán többször előfordult, hogy kerékpárral átruccantunk, aztán vagy a Kossuth Múzeum előtti parkban, vagy a vasútállomás melletti játszótéren kikötve bolondoztunk. Volt rá eset, hogy S. Ferivel apjának Csepel 125-ös motorját elcsenve kockáztattunk és azzal mentünk a városba. Útközben mindig áthajtottunk a Budai Úton. Ezen az értelmezhetetlen településen, ahol elszórtan pár tucat ház lehetett. Ez volt eszmélésem helyszíne, négyéves koromig laktunk ott, hogy miért ennek már külön írást szenteltem. Most a vonatból figyelem, meg van-e még a „házunk” és örömmel nyugtázom még áll. Szeretnék még egyszer az ajtaján benézni, miközben eszembe jutnának a szomszéd Balgáék, a szemben lévő ma már lebontott Őrházban lakó Bíró néniék, a mindig segítő Vastetter néni és Mester úr az erdész. Úgy emlékszem, vagy csak szüleimtől hallottam, ő sokszor hozott nekünk fácánt, vadnyulat. És máris Ceglédbercel – Cserőn robogunk át, itt mindig felvillan emlékeimben a Berceli aranyhegyi barlang bejárata,  az a sötét titok, amely körülvette, amelybe csak pár méterig mertünk bemenni, és hogy az a föld alatt a Cserői állomásig vezet. Tudni illik a Németek Magyarországi megszállásának ez volt az egyik állomása. Cserőn szálltak ki a n émet katonák és az aranyhegyen jöttek elő. Ez lehetett akár két kilométer is. De hát így tartja a legenda. Bercel, gyermekkorom helyszíne erről nem is írok, gondoljon mindenki  a gyermekkorára akkor tudhatja mit érzek amikor itt robogunk keresztül. Azért a templomot mindig megkeresem a tekintetemmel és mindig húzom az egyik harangot, lehetőleg a huszonnégyeset, a legnagyobbat, most is érzem ahogy a harang felemel.

Majd hirtelen átnézek a vonat túlsó ablakán, hátha elkapom a vasúti átjárót ahol a szőlőnkbe mentünk, és a lábam most is belesüllyed a homokrész sivatagjába, ahogy kerülgetem a királydinnyéket. Igen most Irsa jön a Berceliek szerint a tót falu, ezért aztán az Irsáról jött osztálytársunkat csak úgy csúfoltuk „Tót seggeden egy fót…” de azért befogadtuk a futballcsapatunkba. És  Pilis, nekem azért fontos emlék, mivel itt láttam először komoly csapatot futballozni. Keszei, Danszki, jenei, Nagy Kovács III neve rémlik fel.   A Magyar Népköztársasági Kupa keretében az MTK Pilisre látogatott. Mivel alig húsz kilométer úgy gondoltuk oda kerékpározunk. Így is tettük, megnéztük a mérkőzést, közben azon gondolkozom el, mi lett volna,  ha kidurran a biciklikerekem Pilis határában. De nincs idő elmélázni, máris Monoron vagyunk. józsef Attila gimnázium. Igaz  csak egy évig jártam  oda utána hazaköltöztem Szoboszlóra, de máig él az emlékemben, mert ritka lehetett az a gimnázium az országban,  amelyik vadállatokat „tart”, az őzekre kifejezetten emlékszem. Ennek oka vagy talán érdeme, a monori Homoki Nagy István természetfilmes. És máris Zugló szocializmusból ittragadt, rettenetes állapotban maradt vasútállomásán vagyok. A fiam vár, majd hazaérve előhozott egy palack bort. Ezt neked tettem félre... Budai Úti Chardonnay volt az üvegben. 

Budai út vasútállomása - forrás: vasutallomasok.hu