Ez a figyelmeztetés fogadott a mestergerendára festve, ahányszor  beléptem Rácz Gyuri műtermébe. Szinte akaratlanul tévedt oda mindig a szemem. Bele sem gondolva a szállóige évezredes igazságba, hogy megérem egyszer, hogy már csak ez az írás fogad, se hellyel, se borral nem kínálva. És az elárvult  műterem falain a képek majd még nagyobb fájdalommal kiáltanak felém, bár már régen megértettem, hogy a rajtuk lévő repedések  nem a szétszakadt hortobágyi  föld fájdalmai, hanem az emberi lelkekben, a Te  lelkedben lejátszódó tragédiák kivetülései. És majd ekkor értem meg igazán, hogy te vagy benne minden törésben, repedésben, szakadásban. Évről-évre bújtál beljebb és beljebb, miközben próbáltad feszegetni, tágítani ezt a kelet európai művészsorsot, felépítetted fájdalomból életműved katedrálisát. Mindig a magad útját jártad, sohasem adtad el magad olcsó megoldásoknak. Képeidet is csak nagy könyörgésre. De a barátok ingyen is kaphattak. Tudtad, hogy a saját utadat végig kell járnod, de gyakran feltetted magadnak a kérdést: szabad-e „szépen” festeni, erdőt, tájat, csendéletet ebben a megbolydult, felkavarodott  világban amikor az ember egyre elkeseredettebben keresi azt a kevés szépet ami még megmaradt. Azt mondtad szabad, de mindig győzött benned az útravalóul kapott igazság, csak az „igazat” szabad festeni bármekkora terhet rak ez ránk. És te egész életedben ezt tetted. Erre biztatott - talán az utolsó általad elolvasott levélben - egy régi barátod: „Isten, mindenkire  akkora terhet rak, amekkorát elbír” - eddig bírtad. Akik ismertünk mindnyájan tudtuk, láttuk, egyre nehezebben  cipeled  a terhet. Most mégis azt mondom, amit Ruzicskay mestered Bartókot idézve, egy életművét firtató kérdésre: „tele puttonnyal megyek el”.  Így mentél el te is, és vitted magaddal műveidet, amit még annyira meg szerettél volna valósítani…. És most mi itt állunk ajtód előtt értetlenül, tanácstalanul, mert hozzád mindig haza lehetett menni.

Szókimondó 2008 / 2. szám