A KÉREGETŐ

Szegény emberek mindig voltak, vannak, lesznek. Ez a közhely arról jutott eszembe, hogy a hetvenes évek vége felé valamilyen okból, talán egy kiállításra, Pestre vitt fel a cég többünket, arra emlékszem a Technika házába igyekeztünk. Miután kiszálltunk az autóból egy szakállas ápolatlan férfit pillantottunk meg, aki egy koszos nejlon szatyrot cipelt és egy spárgával átkötözött paplant. Ki lehet ez az ember, kérdezték többen csodálkozva: Ez bizony egy hajléktalan lehet, feleltünk  bizonytalanul annak ellenére, hogy tudtuk hivatalosan  nem él hajléktalan ember Magyarországon. Aztán erről el is felejtkeztem, majd a rendszerváltás után pár évvel a Nyugati pályaudvar melletti  aluljáróban döbbentem meg a rengeteg hajléktalan látványától, a földre leterített paplanoktól és a rajtuk fekvő emberektől. Megrendítő látvány volt, hozzánk se szóltak, nem állták utunkat, nem kéregettek és mégis. Aztán bárhol jártunk Európában, a nyugati felén is,  találkoztunk hajléktalanokkal, kéregetőkkel és valahogy mindenütt más és más volt a kéregetések „stílusa”. Nyugatabbra lehajtott fejű, térdeplő, arcukat eltakarókat láthattam mintha azt üzenték volna viselkedésükkel, hogy az adományozónak ne kelljen kéregető embertársa szemébe nézni. Keletebbre Romániában, Bulgáriában pedig gyermekek vagy felnőttek csonkaságukat mutatva próbáltak szánalmat kelteni embertársaikban. De amit itt a szoboszlói vasútállomáson tapasztaltam, az teljesen egyedi kéregetési módszer volt. Egy harmincasnak tűnő fiatalember lépett oda hozzám, egyik kezében műanyag pohárban gőzölgő kávé, másikban égő cigaretta és így szólt: Figyejjé, aggyá’ má’ egy százast…. Később a vonaton azon gondolkodtam, hogy itt már kéregetni sem tudunk tisztességesen?

Kéregető...