SZENTENDRE II.

A nyolcvanas évek vége felé, amikor már sokadszor látogattunk el Szentendrére, rögtön feltűnt,  hogy valami megváltozott. A múzeumok, a templomok, a kiállítótermek,  mint tapasztaltuk , a helyükön voltak, még rendezvény is több volt, ahogy turista is. Mégis valami változás mocorgott a levegőben – talán a rendszerváltás reménysége adhatott új lendületet a városnak. Ennek megtestesülését, én egy kézzel írott  meghívó formájában nyugtáztam, melyen a következő szöveg állt : Folyó hó 10 –én 17 órától utcabált tartunk a piactéren. És a lényeg , (amin ma már mosolyoghat az utókor) a szöveg végén nem az állt , hogy szeretettel vár a Városi tanács , vagy a Hazafias Népfront (hát ez mi volt kérdezhetnétek) hanem az , hogy ef Zámbó és barátai mindenkit szeretettel várnak. Na ezt megnézzük döntöttünk.

Másnap délelőtt. Mintegy előtanulmányként  még meglátogattuk a „hírhedt” Vajda,- ma már művészettörténeti jelentőségűnek tartott - stúdiót, ahol ugyebár szintén ef Zámbó és barátai Wahorn, Aknai, Fe Lugossi, Holdas stb állították ki mondjuk úgy kommunistapukkasztó vagy szakmailag fogalmazva Pop Art, Koncept Art , vagy Minimal Art műveiket. Nem biztos , hogy a kiállított tárgyak keltette izgalom, inkább a hely szelleme  a pince, a lefelé vezető létra különlegessége hathatott gyermekeimre , akiket alig tudtunk a felszínre csalogatni. Mondanom sem kell, alig vártam , hogy elérkezzen a várva várt kezdési  időpont. Már jó fél órával előbb ott álldogáltunk a piactéren. A legkitartóbb kofák még csak most szedegették a sátorfájukat.  Lehet, hogy az alkalmi színpadon egész nap előadásokat tartó színjátszó diákkörök előadásai tartották ott őket e késői időpontig? Lassan feltűntek a szervezők is, ef Zámbó, fe lugossy, Waclavik, Wahorn is mint közönség. Úgyszólván a teljes A.E. Bizottság, mely pár taggal kibővítve, most az ef Zámbó Happy Dead Band nevet viselte.

Amikor felmentek a színpadra, minden hangolási procedúra nélkül, belecsaptak a húrokba miközben a később érkező zenésztársaik is rugalmasan kapcsolódtak bele a játékba. Mert játék volt ez. A legvadabb rock and roll közepette egy toprongyos fiú ugrott a zenekar elé, lehetett akár művész, de hajléktalan is, abban a pillanatban mindegy volt, mert magánszámával mindenkit lenyűgözött. Azt a csinos fiatal lányt is, aki pár perc múlva a fiú mellé lépett és együtt ropták szédületesen tovább, fokozva az amúgy is izzó hangulatot .A látvány tűzbe hozta a zenekart is főleg ef Zámbót, aki miután leugrott a színpadról, nem bírt lábra állni. Az orvostól visszaérkezve aztán elmondta,  hogy semmi baja, csak a lábujja tört el .De ez most már nem érdekes. És szólt a zene tovább egyre szabadabban, felszabadultabban. Én ekkor tapasztaltam meg a civil kurázsi erejét, a kezdeményezőkészséget, a szabadság első lépcsőfokát, amelyre én pár évvel később, a kilencvenes évek elején léptem fel. De ez már egy újabb, a harmadik történet.

ef Zámbó kiállításon (Hajdúszoboszló)