Reggel van, a hajnal üde tisztasága már elmúlt, a nyolcórás misére harangoznak. Ez az ősi hang kísér, mert bármilyen furcsának tűnik én most szoboszlói létemre a fürdőbe megyek. A főtérre érve megnyugvással veszem tudomásul, hogy Bocskai még a lován ül. Mindig attól tartok, hogy légies alakja egyszer csak elrepül, árván hagyva szegény paripáját. Ilyenkor sokszor arra a markáns mellszobrára gondolok, amit az erdélyi Nyárádszeredán láttam a református templomba elrejtve, a románok legnagyobb dicsőségére. De gondolataimból kizökkent az idegen szó. Hol német, hol lengyel, olykor magyar is, sőt, egy- egy szoboszlói arcot is felfedezek. Sajnos nem csak a harangszó, az éjszakai diszkózás nyomai is kísérnek, itt egy kuka, amott egy szemétgyűjtő van kiborítva.

Bosszankodásomnak vége lesz amikor megpillantom Kigyós Sanyi márványzászlóját mely a reggeli fényben talán még szebben „lobog”. A fürdő felé közeledve be-bekukkantok az útba eső vendéglátóhelyekbe, ahol álmos szemű pincérnők főzik a kávét, melynek friss illata becsalogat, egyet nekem is inni kell. Az üzletből kilépve egy négytagú család vitáját hallgatom, a vita tárgya, menjünk-e ma a fürdőbe vagy sem. Végül a gyerekek döntenek, menni fognak. Én is megyek tovább, közben ügyesen kikerülök két járdán száguldozó kerékpárost, csakhogy a manőver közben veszélyeztetem egy „népművészeti” árus fonott kosarait, Szűz Máriáit. Lassan megérkezek, már látom a főbejárat kolosszális esernyőjét, Szabó László szobrát egy fiatal pár öleli, fényképezkednek. Majd egy szorgalmasan hajlongó hölgy vonja magára figyelmemet. Így kissé távolabbról, valamiféle rituális táncnak is vélhetném. Persze erről szó sincs ő csak egy pár korty vizet szeretne inni a rapszodikusan csapongó ivókútból.

Melléje érve ruháján látom, hogy mutatványa felemásra sikeredett, no de sebaj a víz városa vagyunk, tehát irány a nagy víz. A pénztáraknál máris hosszú sorok állnak, a várakozás percei láthatóan a gyerekeknek a legnehezebbek. A fürdőbe belépve már a jól ismert illat és vidám zsivaj fogad. Keresem az újat, vajon mivel gazdagodott fűrdőnk? És mégis a változatlanság, a dolgok folyamatossága – a két öreg tiszafa, a hullámverésre hívó csengőszó, ahol még mindig az örök bohém Nándi hangját vélem hallani, a teknősök, a pezsgőmedence, a csónakázóban a Napisten szobra, ami a folytonosság biztonságával tölt el. Persze mindannyian örülünk a gombamód szaporodó vendéglátóhelyeknek, ahol ma már jéghideg a sör, és forró a lángos. Így aztán az idő kellemesen de gyorsan telik, nemsoká felharsan a hangosbemondóból a zárórát jelző Il szilenció. Így hát én is készülődök hazafelé. A főbejárat előtt már nagy nyüzsgés. Árusok, portréfestők, utcazenészek, a színpadon az est folyamán fellépő zenekar éppen hangol. Lassan elindulok hazafelé. Távolodva hallom, a zenekar már játszik egy lassú blúzt, a zene egyre halkulva, majd hangfoszlányokra töredezve kísér egészen hazáig, egy kevésbé csillogó másik Szoboszlóra.

2012/III. Szókimondó

 

Szabó László: Napisten