SZÚZAI KÁVÉHÁZ

Valamikor a múlt század kilencvenes éveiben, a szerencsém úgy hozta, hogy elrepülhettem Tunéziába, ebbe a legnyugatibb mentalitású Iszlám országba. Sok érdekességgel találkoztam, ami úgy gondolom minden  Európai számára  szokatlan volt, de egyben érdekes és irigylésre méltó is. Mely sokszor rávilágított arra a mentalitásbeli különbségre, ami köztünk európaiak, vagy bármelyik őslakos között volt. Említhetném  mély vallásos hitüket, vagy a szoros családi kötelékek meglétét. E különbségek ellenére nagyon kedves barátságos,vendégszerető népet ismertem meg bennük. A sok történet közül talán mégis egy hamisítatlan arab kávéházi látogatást, mesélek el, ahová természetesen nem az idegenvezetőnk vitt el… Az egyik vállalkozó szellemű vendéggel, többször elhagytuk azt a szinte lezárt tengerparti területet, ahová az Arabok csak mint portás, takarító stb..  léphettek be és elhatároztuk, hogy elsétálunk, a szomszédos Szúza (Sousse ) híres városába. (Nagy Sándor itt rendelte el, hogy tízezer katonája ugyanakkor lépjen házasságra tízezer Perzsa nővel.) Monastirból, szinte alig pár kilométerre tűnt a szúzai világítótorony, így hát nekivágtunk, úgy ahogy voltunk egy strandpapucsban. Már több mint egy órája mentünk, és az a fránya torony még mindig akkorának tűnt, mint amikor elindultunk. De visszafordulást, azt hiszem már egyikünk se merte javasolni.

Utólag konstatáltuk, hogy bizony tizennyolc kilométert tettünk meg az amúgy szépen kiépített, datolyafákkal szegélyezett úton. A városba érve alaposan megszomjaztunk, és egy jó hideg korsó sör lebegett a szemünk előtt, de rögtön eszünkbe jutott a jó öreg Mohamed Próféta aki megtiltotta mindenféle szeszes ital fogyasztását népének. Ennek ellenére bementünk a legközelebb utunkba eső, kávéházba. Belépve a következő kép fogadott. Bent természetesen csak férfiak voltak, akik felkapták a fejüket érkeztünkre. Na nem ellenségesen inkább furcsállva mi az „istent” keresünk mi itt, hiszen ez nem egy turisták részére fenntartott bemutató arab kávéház volt ahová akár nők is beléphettek. Ez egy igazi Arab kávéház volt.  Végül is semmi érdekeset nem találván rajtunk, visszatértek a sakktáblájukhoz, a kavicsokkal játszott Go-hoz és természetesen a vízipipához. Ekkor már mi is felmértük a szűk választékot,  végül is nem mertünk rendelés nélkül kifordulni a helységből, ezért rendeltünk két kávét, amit kb tíz másodpercen belül meg is kaptunk. De amit abban a szurtos alig átlátszó decis üvegpohárban elébünk raktak, az a ragacsos szirupos édes, meghatározhatatlan  barna folyadék a mi fogalmaink szerint kávéra egyáltalán nem emlékeztetett,  hősiesen lenyeltük és sietősen távoztunk. Ezek után a szomjúságra, fáradtságra hivatkozva, a városnézésről lemondva fogtunk egy taxit  hosszas alkudozás után megegyeztünk a viteldíjban, és egy fél óra múlva már lelkesen meséltük kalandunkat a többi vendégnek, akik ezt irígykedve hallgatták, mivel ők csak a szervezett utakra merték elhagyni a szálloda „védett övezetét”.

Szúza