ZSŰRIZÉS

A zsűrizés egy igen érdekes találmánya volt a szocialista  Magyarországnak, és a kelet európai érdekszférába lökött többi országnak. Eleinte az volt a célja , hogy egy bizottság ellenőrizze, hogy a kiállítandó művek megfelelnek- e  az új szocialista embertípus eszményeinek, vagyis ha realista  az alkotás, és köznapi témákat dolgoz fel, vagy a  párt vezető személyeinek  életképeit, akkor engedélyezhető a képek kiállítása . Ha  elemben valamiféle absztrakt kispolgári csökevényt próbáltak kiállítani, melyek  csak arra  jók, hogy butítsák, félrevezessék az értelmes fejlődőképes magyar munkásosztályt és szövetségesét a magyar parasztságot, akkor természetesen  szó sem lehetett a képek kiállításáról.  A hatvanas évek végére az ideológia lekopott erről az „intézményről ”a zsűri azonban  megmaradt. De már nem a párt munkatársai , hanem egyes művészek  vállalták el ezt a „ feladatot” Ezután már nem is a képek  stílusát , hanem a művek  címeit tartalmát kellett  ellenőrizni, nehogy a szocialista rend vagy ne adj Isten a nagy Szovjetunió  ellen  lázítson, netán  rossz színben tüntesse fel a népi demokráciákat. A  rendszer módosítása után 1992-től telepítettünk két köztéri szobrot  megvalósítottunk egy  szoborparkot, anélkül hogy kértük volna bármiféle zsűri véleményét.

Pár éve úgy érzékelem, hogy kezd visszaszivárogni a zsűrizés, a legtöbb zsűritag mint egykor egy kis kirándulásnak , kikapcsolódásnak, netán jó bulinak és néni pénz szerzésnek tartja ezt a foglalatosságot. Ma már bármilyen színvonaltalan a képzőművészet legelemibb alapszabályaival ellentétes munkákat, vagy fél giccseket is lezsűriznek   kellő fizetség ellenében. Írás közben jutott  eszembe  egy régi történet, amely szájhagyomány útján terjedt én Makoldi Sándor festőművésztől hallottam. A helyszín, Debrecen  az ötvenes évek legeleje. Páran úgy gondolták, hogy éppen időszerű lenne  Sennyei Oláh István helyi illetőségű festőművész számára egy kiállítást rendezni. Az elgondolást tett követte volna, de hát nem volt mit tenni  a képeket le kellett zsűriztetni. A művészt felkészítették, hogy majd megy a  zsűri, és szépen mutogassa meg nekik a kiállítandó képeket. Így is történt, a megadott időpontban a zsűri tagjai megjelentek Sennyei Oláh  lakásánál  majd becsengettek. A művész nyitott ajtót, és amikor meglátta a küldöttséget, annyit mondott „ ez nem zsűri ezek zsidók” és be sem engedte őket a lakásába. Most 2004 –et  írunk, és tudomásom szerint azóta sem volt Sennyei  Oláhnak kiállítása Debrecenben.  Kétségeim vannak , hogy egyáltalán lesz –e valaha. Ha szerencséd van, és érdekel, most még néha felbukkan az ócskapiacon egy-egy rajza, grafikája.

 

Illusztráció