Érdekes kihívás azzal a gondolattal eljátszani, hogy mikor és miért kezdődik el egy olyan tevékenység, mely idővel  szenvedéllyé válik. És miért halványul el, és váltja fel egy új érdeklődés mely kiszorította az előzőt? Ezekre a kérdésekre próbálok válaszolni felidézve azt a pár „hobbit” melyek az élet ezerféle lehetőségei közül  hol hosszabb, hol rövidebb ideig foglalkoztattak. Anyagias szemléletű ember számára leghamarabb feltűnhet, hogy  egyik elfoglaltságomból sem igyekeztem „hasznot húzni” sőt sokszor inkább mert ilyen a  természete, „ráfizettem” ezekre a hobbikra. Valójában keveredik a dolog mert érdeklődés valami iránt, ami talán nem is sorolható a hobbik közé, de mégis fontosnak éreztem elmondani, ezt külön jelezni fogom.

Talán az első, ilyen ösztönös érdeklődés 1961-62 táján keletkezett, amikor meghallottam az első beat számokat a Szabad Európa és a Rádió Luxemburg hullámain, mely érdeklődés intenzíven tartott 1972-ig Jimi Hendrix  haláláig. Ezután úgy ítéltem meg, a zene végképp az üzletemberek irányítása alá került, így számomra elveszítette azt az „ártatlanságát, spontaneitását” amiért izgalommal vártuk az újabb és újabb áramlatokat.  A rockzene üzletcikké vált, ettől kezdve már kevéssé érdekelt. Maradt egy pár tucat albumom a Tesla B4-es magnetofonomon az általam legjobbaknak tartott előadóktól: J. Hendrix, Bob Dylan,  Greatful Dead, Vanilla Fudge, Nice, Cream, Blind Faith, Rolling Stones, Led Zeppelin; egy pár név a legnagyobbak közül. Ma már ezek elhalkultak, hiányossá váltak, lekoptak az akortályt világmárkának tartott BASF, Maxell, stb. szalagokról. Maradt viszont az a tudat, ami most is jó érzéssel tölt el, hogy bár jelentős társadalmi korlátok között éltem, mégis megtaláltam azt a keskeny rést, hogy úgy érezhettem jelen voltam az időben nem  kullogva az események után.  Ma még inkább úgy gondolom, az akkori Magyarország nem kínált jobbat a számomra, ez egy menekülési útvonal volt? Lehet. Akkor a számomra fontosnak tartott zenéknek a megszerzése igen nehézkes volt, mivel kereskedelmi forgalomban nem lehetett megvásárolni, ezért fontos volt a jól informáltság, kapcsolatrendszer. Hamar elterjedt a hír, ha valaki valamilyen új lemezt hozott be külföldről, vagy mint esetemben több újdonságot másoltam át a Miskolci rádió stúdióban, Varga Feri barátom jóvoltából, aki ott végezte az egyetemi tanulmányait. Hozzám is jöttek átmásolni  az új számokat. Mint írtam ez a hetvenes évek elejéig tartott intenzíven...

Ezzel párhuzamosan alakult ki, úgy ’66 táján kezdődhetett, amikor az érdeklődésem a képzőművészet felé fordult. Ki tudja miért, először pár életrajzot olvastam el, majd fokozatosan beszerezve pár szakkönyvet tanulmányozgattam a képzőművészet addigi eredményeit a kora Reneisance-tól a Pop Artig.  Idővel magam is megpróbálkoztam alkotással, nem jutottam messzire: egy két portré, ikonmásolat, pár formai kísérlet után úgy ítéltem meg jobb, ha csak az elméleti részével foglalkozom, és ebből indult ki az a gyűjtőmunka ami a mai napig tart és főként grafikákra korlátozódik. A hetvenes évek vége felé munkahelyet változtattam és a Szolgáltatóházban kezdtem el dolgozni, ahol hét nyolc szakma szolgáltatói működtek. Először a fotósok titkait igyekeztem testközelből ellesni, melynek eredményeként fotólabort létesítettem, melynek eredménye rengeteg fekete fehér fénykép lett. A fotózásról aztán rendkívüli, mondhatni profán okok miatt kellett lemondanom, mivel az a technológia sok vizet kívánt, az akkor még az udvaron lévő szennyvízaknánk sűrűn megtelt, így aztán fájdalom le kellett mondanom erről az izgalmas tevékenységről.

No de nem volt ez azért olyan fájdalmas, mivel ekkor már sűrűn látogattam az órások műhelyét, ugyanolyan sűrűn a  debreceni zsibogót a Vágóhíd utcán , ennek az eredménye aztán az lett, hogy egyre sokasodtak a különböző típusú és márkájú órák a lakásomban. A legtöbb persze járóképtelen volt , tehát a következő célként azt tűztem ki, hogy nekem ezeket az órákat meg kell javítanom. Ez már hosszabb tanulási folyamat volt, szakkönyvek, szerszámok beszerzése, na és az órások sűrű vegzálása. Végül is eljutottam oda, hogy egy vekkert, faliórát sikerült megjavítanom és teszem ezt a mai napig... És lassan elérkezünk  az úgynevezett rendszerváltoztatásig, mely akkor évekre lekötötte az energiámat, érdeklődésem teljes mellszélességgel abba az irányba fordult.

Rácz Gyuri barátommal már akkor évek óta olyan légvárakat építgettünk, hogy hogyan lehetne a város képzőművészeti életét fellendíteni, kiállítások, köztéri alkotások, művésztáborok létrehozásával. Ezek az ötletelések akkor persze röhejesnek tűntek, afféle légvárépítkezésnek. A rendszermódosítás hevületében (akkor azt hittük rendszerváltoztatás lesz) szívósan elkezdtük megvalósítani elképzeléseinket, amihez nagyban hozzájárult, hogy ’92-ben megalakult a Szoboszlói Kulturális Közösség, mely egyesület rövidesen az elnökévé választott, ekkor elkezdődött a légvárak „felépítése” kiállítások, szobortelepítések, szoborpark kialakítása. Jelentősen nagyobb mozgásterem keletkezett, amikor az önkormányzat Kulturális Bizottságának az elnöke lehettem. Ezt félve merem a hobbik közé sorolni mert tudom, hogy ez a legtöbb, mert ez nem egyéni szórakozás ez egy közösségért vállalt cselekvés, ami magasabb rendű az előbb felsoroltaknál és nem mindenkinek adatik meg ennek a lehetősége. Ez a lendület 2001-ig tartott, ettől kezdve leszálló ágba került az egyesület is, az én lendületem is elfogyott. Az eredményei azonban máig hatóak maradtak, elég talán ha csak Kigyós Sándor, Szabó László, Győri László, Birkás Ístván, Segesdi György köztéri szobrait, több mint száz képzőművészeti kiállítást, pár jó koncertet, a Bocskai utcai szoborpark megvalósítását, és a Folk Hétvégéket említenem...

2002. év végére aztán rátaláltam a számítógépre, az internet is bekebelezett és ez hozta magával a digitális fotózást, előhívást, ahogy az a régi szép időkben abbamaradt. Majd „rámszakadt” az Árpád utcai szőlőművelés, borkészítés amit komoly kihívásnak éreztem és amit a lehetőségekhez mérten egyre sikeresebben művelek. Meg lehet inni a boraimat. Ha ezen valaki kacag akkor azt mondom, próbáljon meg itt az Alföldön ennél jobbat csinálni, akkor majd gratulálni fogok neki. 2008-ban Rácz Gyuri barátom halála után megválasztottak a róla elnevezett baráti kör elnökévé majd két kiállítást szerveztem emlékére mint hagyatékának kezelője segítettem a Rácz György Emlékmúzeum létrejöttét, ezek után lemondtam. És már is elérkeztünk a jelenbe. Nem tervezem a jövőt, mert valaminek mindig jönnie kell, ahogy eddig is. Majd megtalál egy újabb hobbi vagy feladat. Be kell vallanom az írás elején feltett kérdésemre nem tudok válaszolni, úgyhogy azt gondolom rossz volt a kérdés.

 

Kiállítás megnyitó

(balra Szemadám György, középen Serényi H. Zsigmond)