Miközben a „műhelyemben” egy régi magyar gyártású, Danubia órába próbálok életet lehelni az interneten régi koncertfelvételeket hallgatok. Micsoda  érzés, bárkit megtalálok csak egy kattintás és máris láthatom, hallhatom őket. Visszagondolok, annak idején a hatvanas-hetvenes években milyen nagy nehézségekbe ütközött egy-egy hangfelvétel megszerzése. Sokszor csak a  rádióból, mikrofonnal tudtuk az új számokat felvenni. Jó esetben két szalagos magnó segítségével másoltuk, hogy milyen minőségben azt el lehet képzelni.

De akit most látok, hallgatok, John Mayall, régi emléket idéz fel bennem.  Egyike azon kevés sztároknak, akit élőben láthattam. Aki valóban sztár volt és  ma is az.  A nyolcvanas évek közepén ugyanis Debrecenben adott koncertet  a John Mayall Bluesbakers és azt nem hagyhattuk ki. Rácz Gyuri barátommal izgatottan vártuk a koncert napját. Már órákkal előbb a helyszínen voltunk, nagy tolongás árán el is foglalhattuk helyünket. Persze egy percre sem tudtunk leülni, nem is akartunk. Az előzenekarra sajnos már nem emlékszem, mi a nagyokat vártuk. Végre beviharzott a színpadra Ő lobogó hajjal, amit egy hajpánttal fékezett, és rögtön egy viharos szájharmonika szólóba kezdett. És így folytatódott végig a koncert.  Mi pedig az átélt élményektől felszabadultan  hagytuk el a nézőteret.

Amikor már kint voltunk az arénából, visszacsöppenve némileg a valóságba eszünkbe vágódott, most hogy megyünk haza Szoboszlóra? Buszról, vonatról szó sem lehetett, éjjel egy óra körül járt az idő. Ekkor megláttam egy taxit, odamentünk Gyurival és puhatolóztunk, ugyan mennyiért vinne haza bennünket. Végül megegyeztünk ezernyolcszáz forintban. Ez az összeg akkor sok embernek egy havi fizetése volt. Már szálltunk befele a kocsiba, amikor odajött hozzánk két szoboszlói fiú, majd megint kettő és könyörögtek, hadd szálljanak ők is be, megoszlik a pénz. Már majdnem elindultunk, amikor az autó elé állt egy Szoboszlói fiú és az Istenre kért ne hagyjuk itt. A sofőrre néztünk ő széttárta a karját és annyit mondott, hát, ha befér. Befért. A hátsó ülésen a térdünkre hasalt, immár nyolcan voltunk. Így ért velünk haza a szürke Lada, a főtéren aztán elzsibbadva de még mindig az élmények hatása alatt ballagtunk haza.

 

Illusztráció