Az ötvenes évek vége felé, a szünidőt gyakran töltöttem nagyanyámnál Hajdúszoboszlón. Egy rendezett kis faluból, hát mit mondjak egy kevésbé rendezett alföldi városba érkeztem nyaralás céljából. A vasútállomásról befelé jövet, persze érdekes volt konflissal utazni a rázós,  macskaköveken. De az Árpád utca, ahol laktunk, sáros hepehupás gödreivel bizony méginkább próbára tette a  legrutinosabb parádés kocsist is. Pedig Ónadi Úr aki legtöbbször szállított bennünket, bizony régóta azt a szakmát művelte. (Később aztán más lehetőség híján, a lovak nagy bánatára fuvaros lett) Amikor megérkeztünk nagyanyám házába, ebbe a tipikus elrendezésű alföldi kis házba, ahol az utca felől volt a tisztaszoba, középen a konyha, és mellette a kis szoba, a ház mellett a faoszlopos tornác futott végig, két kis bejárattal. Nekünk bizony sokszor a hátsó „kamrák” egyikében jutott csak hely, ugyanis nagyanyám a 265-ft földjáradékát, amit a téeszbe „beadott” földterületek után kapott, vendégtartással igyekezett pótolni. Ezért aztán a tisztaszoba kevésnek bizonyult. Így jobb híján a hátsó épületrészeket is lakhatóvá kellett varázsolnia. Persze azt ma már nehéz lehet elképzelni, hogy ezekben a „lakosztályokban” nem volt például vizesblokk. Ezért aztán a mosakodáshoz, és természetesen az iváshoz (mivel még ismeretlen volt a cola) az utcán lévő ártézi kútra kellett egy vizeskannával kifáradni, azt telehúzni, a lavórba beönteni és máris lehetett mosakodni. De ez minket akkor egy cseppet sem zavart, amúgy is állandóan az járt a fejünkben, hogy nemsokára indulunk a fürdőbe. A Tompa utca lebbencskövein ugrálva  érkeztünk el az utca végén álló két nagy gesztenyefáig. (Érdekes, még mindig megvannak)
Az Arany János utcára kiérve,  viszont már megcsapta az orrunkat az a jellegzetes illat amit a medencékbe hígítatlanul engedett forrásvíz árasztott. A fürdőbejáratot két öreg tiszafa őrizte. Beszabadulva, majd a vállfás öltözőbe, vagyis vetkőzőbe megszabadulva utcai ruházatunktól kezdetét vehette az egész napos lubickolás.   
                                                  ____    ____      ____

Nagyanyám viszont az egész fürdőt, felesleges földi hívságnak tartotta, ezért semmiféle invitálásra nem volt hajlandó a fürdőbe menni, mindig azzal hárította el, hogy volt ő elégszer amikor feltört a víz, a „gödrökben” gyakran kimentek a barátnőjével, persze tisztességes „öltözetben” nem úgy, mint manapság. „Nekem éppen elég volt”, mondogatta. Számára a vendég, aki szent volt, akiknek minden kívánságát teljesíteni illett, és sosem mulasztotta el kimenni elébük a vasút állomáshoz. A fiatalabb vendégek tiltakozása ellenére a legnagyobb koffert mindig ő cipelte hazáig. Már kilencven éves is lehetett, a régi vendégei még ekkor is jöttek, de már az újonnan épült lakrészében helyezte el őket vagy a szintén új felső lakásban nyertek elhelyezést anyámnál.

                                                  ____    ____      ____
                                               
Nagyanyám egyébként egy érdekes egyéniség volt, az élet is sokszor megpróbálta. A férjét korán elveszítette, banális a történet, Varga nagyapám a barátjának segített valamiféle disznókat vagy süldőket valahova, talán a vásárba terelni, aztán a futkosástól kellően kiizzadtan tért haza. Rövidesen beteg lett, pár hónap múlva tüdőbajban meghalt. Nagyanyám ottmaradt egyedül két serdületlen gyerekkel, a tizenkét éves anyámmal és a két évvel fiatalabb testvérével, Károllyal. A két gyereket aztán nagy küzdelem árán nevelte fel, hogy Károlyt pár évvel később elveszítse. Valahol Oroszországban halt meg sohasem jött értesítés hogy hol, ezért sokáig bizakodott. Beszélt jósokkal , szélhámosokkal, akik anyagi előnyök reményében bíztatták, sokáig kijárt a vasútállomásra, hogy nem látta e valaki hazatérők közül. Sokáig bízott benne, hogy  hazajön. Végül beletörődött a megváltoztathatatlanba. A háború után, amikor az élet egyébként is nehéz volt, nem csak a létfenntartásukért, de azért is dolgozott, hogy megteremtse annak a feltételeit, hogy anyám  elvégezhesse a debreceni bábaképzőt. Akkor maradt teljesen magára, amikor a szüleimet a történelem vihara Cegléd környékére sodorta.
                                                  ____    ____      ____

Kemény asszony volt, sosem adta fel, a hatvanas évek végén amikor elsőként jöttem haza tudniillik Bercelről, nagyanyámnál laktam ő gondoskodott rólam. Minden nap vasalt, ropogós fehér ingben mentem a gimnáziumba, ehhez ragaszkodott. Tőle kaptam az első festményt születésnapomra (megismétlem a „nyugdíja” havi 265 Ft volt)  Önállóságát, tartását haláláig megőrizte. Hiába laktunk egy udvarban vele, ebédjét mindig maga készítette petrófőzőjén, saját holmiját maga tartotta rendbe. Ritka eset volt, hogy ételt fogadott el anyámtól. Nyolcvanon túl is aktív, és önálló maradt. Mindig azt mondta ha erre rákérdeztek, a küzdés, a munka tart meg. Beteg csak pár napig volt. Halála előtt, amikor utoljára beszélgettünk, kipirult arccal ült az ágyban mert azt mondta ha lefekszek, akkor meghalok, pedig még sok dolgom van. És ezután szépen sorban felsorolta a még hátralévő teendőit, amit én el is hittem ismerve erős akaratát. Azonban úgy látszik ennyi volt a számára megszabott idő, másnap reggel meghalt. Ekkor 1983-at irtunk, 91 évet élt .